Segítség! - De hogyan?

Barátaink, ismerőseink, családtagjaink sokszor feltesznek nekünk - tanácsot várva vagy nem várva – problémáikkal kapcsolatos kérdéseket, olyanokat természetesen amivel ők maguk nem boldogulnak. Mit tegyünk ilyenkor, hogyan és miként válaszolhatunk , milyen tanácsot adhatunk.
Felmerül a kérdés : mikor tudunk a leginkább segítségükre lenni.
Akkor amikor a felszínen maradva külső szemlélőként válaszolunk? Vagy amikor empátiával beleéljük magunkat a helyzetébe? Vagy pedig saját hasonlóan átélt tapasztalatunk, megélésünk alapján?

Nézzük a lehetőségeket szépen sorjában:

A felszínes válasz:
Ugyan már mit kínlódsz vele /pl. párkapcsolat/ már rég ott kellett volna hagynod! -Tudom és érzem, de szeretem. - És mit szeretsz rajta, amikor hülyét csinál belőled, rajtad röhög mindenki .- Tudom, de szükségem van erre az emberre. - De mi az amire szükséged van. - A törődésére. - És ezért viseled el, hogy így bánik veled?
És végeláthatatlanul órákon keresztül lehet „rágni a csontot” , győzködni a másikat a mi igazunkról, ahogyan mi látjuk kívülről … a felszínt. Két különböző irányba megyünk ilyenkor, és mindketten jó alaposan belefáradunk a beszélgetésbe, és  a végén magunkban csak lemondóan legyintünk egyet, és sajnálkozva gondoljuk – szegény, milyen kár érte, soha nem fog változtatni a helyzetén.

Empatikus válasz: 
Gyere ülj le és mond el, hogyan érzed magad ebben a helyzetben. Mi az ami bánt,  ami legjobban fáj. Majd beleélve magunkat az ő problémájába, úgy adunk tanácsot, ahogyan  mi oldanánk meg… helyette.
Tapasztalati válasz:
Megértelek, átéltem én is hasonló szituációt, ezért tudom mit mondasz, és ismerem az érzéseket amiket átélsz. Megosztom veled én hogyan oldottam meg annak idején, hátha tudsz belőle erőt meríteni.  Ő pedig meghallgatja éppen udvariasságból, de ez nem róla szól, kár ezzel terhelni.  Ez is inkább csak saját alkalmatlanságába vetett hitét táplálja.

A megoldás?
Sokan önmagukkal sincsenek tisztában, hogy ők maguk egyáltalán akarják -vagy nem akarják megoldani a problémájukat, akarnak-e szembenézni vele. Lehet, hogy csak hallgatóságra van szükségük, és meg sem hallják a mi válaszunkat, igazából nem is kíváncsiak rá. Ilyenkor nem szükséges tanácsot adni, a türelmes, szeretetteljes hallgatás bölcsebb dolog.  Néha azért egy két semleges kérdést érdemes feltenni, hogy a másik ember érezze jelenlétünket.  Ha hagyjuk őt a felszínen maradni, érezni fogja, hogy nem akarjuk kioktatni, megoldást adni a kezébe, egyszerűen csak hallgatjuk és figyelünk rá. 
Ő pedig nem erre számított. Beszéd közben lesben állva várja a támadást, hogy mikor kezdjük el kioktatni, véleményezni, a felelősségről szónokolva megoldásokkal bombázni őt, és mivel ez nem történik meg, egy idő után elkezd figyelni. Mire is? Hát ránk. A válaszainkra, amiket nem kap meg. És egyszer csak kezdi magát biztonságban érezni, és az átvághatatlan páncél amivel körülvette magát, elkezd repedezni.  A türelmünkkel, a szeretetünkkel, az elfogadásunkkal segítettünk neki rést ütni rajta,  amin keresztül már mélyebbre tud lemenni lelke útvesztőibe. Ez az a pillanat, amikor odanyújtja a kezét, megengedi hogy megfogjuk, és nekünk egy dolgunk van, hogy vezessük. Segítsünk neki, hogy belelásson önmagába, és megtalálja a hibát, és a megoldást is.
Önmagunkba belenézni félelmetes és fájdalmas is lehet, de a saját szemünkkel kell meglátni  és felismerni korlátainkat és lehetőségeinket. Tanácsot adhatunk-kaphatunk, de akkor tudunk igazán változtatni, ha a felismerés a miénk.

Kada Anna